|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Boros Judit 2004. január 17.A Nagybánya-kultusz legújabb bizonyítéka s a témában megjelent kötetek méltó társa a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2003-ban, Kiskunhalason napvilágot látott Thorma János-kötet (szerkesztette Szakál Aurél, együttműködő munkatársak, Boros Judit és Szűcs György). A tanulmánygyűjtemény a festő születésének 130. évfordulójára, 2000-ben, a szülővárosában rendezett tudományos konferencia anyagát tartalmazza. /Németh Júlia: Thorma-tanulmányok. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 17./2008. augusztus 8.Néhány könyvújdonságra hívták fel a figyelmet Kolozsváron a Phoenix könyvesboltban. Boros Judit – Szűcs György: A nagybányai művésztelep /Litera – Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ című kötetben tanulmányokat, képeket, képelemzéseket, illetve életrajzokat találhat az olvasó. Erdélyi kastélyok és várak: Kolozs megye címmel magyar–román, illetve román–angol albumot adott ki a Kolozs Megyei Tanács. További újdonságok: Kányádi Sándor Jövendőmondás, Válogatott versek /Corvin Kiadó/, Rezi Elek: Unitárius erkölcstan című kötete. /(k): Újdonságok a Phoenix könyvesboltban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 8./2015. április 4.Sors és jelképFejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990 A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk. – Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot. – Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást. – Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában? – Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik. – Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon? – Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek. – Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe? – A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet. – A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka. – Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot. – Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény. – Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra. – Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja? – Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz. – A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás? – Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni! – Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás! – Mi is ugyanezt szeretnők. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 20.Sors és jelkép – Katalógus-bemutató a QuadróbanA Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításához készült katalógussal ismerkedhettek meg az érdeklődők kedd délután a Quadro Galériában, a jelenlévők ugyanakkor részleteket tudhattak meg az augusztus 23-ig még nyitva tartó tárlatról is a kötet szerkesztőjétől és a kiállítás kurátorától, Szücs Györgytől, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesétől. A kiállítást kísérő, a kiállított művek mellett gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus a tárgyalt időszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel, miközben a legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek bevonásával a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkozik. A tanulmányok szerzői: Balázs Imre József, Banner Zoltán, Boros Judit, Gazda József, Kántor Lajos, Murádin Jenő, Novotny Tihamér, Ileana Pintilie, Sümegi György, Székely Sebestyén György, Szücs György, Tibori Szabó Zoltán, Vallasek Júlia, és Vécsi Nagy Zoltán. Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 23.A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjáraNyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője. Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták. Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek. A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez. Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna. Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen. Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik. Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein. Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament. A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is. Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989). Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült. A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét. Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010). És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg. Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét. Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is. Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016). Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg. Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk... Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt! Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
